Reform közeli ebéd

Először is elnézést az állandó olvasóktól, de sajnos át kellett alakítanom ezt a kis kütyüt, mert a Blogger valamit variált és tök ronda lett az állandó olvasós modul, így viszont nem látszik mindenki úgy, mint eddig. Ami csak azért nagyon érdekes, mert az angol nyelvű blogomon meg nem kellett semmit piszkálgatni, ott teljesen normálisan megmaradt mindenki, csak a widget változott meg.

Végre befejeztem a könyvjavítást. Igazából nagyon szeretem ezt csinálni, de attól azért simán égnek áll a hajam, amikor elküldenek egy jó 500 oldalas kéziratot hétfő délután, hogy akkor jó lenne péntekre. Nem lufi ez, kérem, hogy felfújjuk, azt’ kész van! És általában meg is csinálom a kért határidőre, bár első pillanatban valóban reménytelennek tűnnek a dolgok. Egy hete a gép előtt gubbasztottam reggeltől estig, a vállam és a hátam kissé kivan. Most nagyon kéne egy Jean-Pierre-féle masszázs. Jean-Pierre egy munkatársam és orvos. A hétvégén ismerkedtünk meg, elképesztő figura, hihetetlen energiával, és ahogy ezt a bizonyos masszázst csinálja, az tanítani való. Olyan elmélyültséggel és intenzitással, hogy perceken belül folyik róla a víz, pedig a mozdulatai könnyűek, finomak és puhák, a masszírozó eszközt szinte a saját súlyától hagyja dolgozni.

Ha már masszázs nincs, egy reformszerű ebéddel és egy kis vörösborral lazítok. Egyáltalán nem szeretem a bort, nem még a vöröset, attól ugyanis nem bírok aludni. Az is igaz, hogy az alvásomat szinte minden meg tudja zavarni, évek óta összevissza alszom, az utóbbi majdnem egy évben meg aztán pláne. Ráadásul teljesen összevissza is kajálok. Éppen ma határoztam el magam, hogy ezzel csinálok valamit. Valójában meglenne rá a módszer, csak elhatározás kérdése tényleg a dolog. Egyébként is kezdeni akarok magammal valamit, mert ami most van, az nem állapot.
Ez a mai ebéd is ennek a „jó lenne valami rendszer”-nek a jegyében született. Pedig igazság szerint egyáltalán nem szeretek pl. reggelizni, mert akkor úgy érzem, hogy egész nap ennem kell. Ebédelni sem, mert akkor utána már nincs kedvem semmit sem csinálni, mármint valami produktívat. Akárhányszor belegondolok, mindig arra jutok, hogy az „éhezés” az, ami nekem természetes állapot lenne, akkor sokkal tevékenyebb vagyok, mint evés után. Valószínűleg ez abból adódik, hogy 7 éves koromig gyakorlatilag semmit nem ettem. Szó szerint kell venni, tényleg semmit. Persze tudom, hogy ez a környezet kontrollálásáról szólt, nem voltam kibékülve a világgal, túl sokat voltam kórházban egyedül, akkoriban még nem volt lehetőség szülővel kórházazni.
Emlékszem életem első igazán jó étvággyal efogyasztott kajájára. Szintén kórház, anyuék jöttek látogatni, hoztak magukkal egy befőttes üvegben húslevest tésztával, zöldségekkel, mindennel. Meg egy fél grillcsirkét. Simán benyomtam az egészet. Anyu nagyon aggódott a nagy öröme mellett is – végre eszik a gyerek! –, hogy most meg az evéstől leszek beteg. Manapság nem tudnék ilyen mennyiséget megenni egyszerre, a rosszullét garantálva lenne. Az viszont érdekes, hogy főzőcskézni meg a konyhában sertepertélni anyu mellett mindig nagyon szerettem, már pár éves koromban is. Egyébként nagyon sokszor van olyan, hogy a főzés kedvéért főzök, nem eszem az ételből, amikor kész van, hanem vagy berakom a mélyhűtőbe, vagy csak nézem a többieket. Amíg egyedül laktam, sokszor hívtam barátokat, hogy egyék meg a cuccokat. De főleg S.-nek főztem akkoriban mindig, amikor nálam volt, mert tudtam, hogy akkor evett egyáltalán valami normális ennivalót, amikor én főztem neki. Elég válogatós, viszont én bármit elé rakhatok azóta is, mindent szeret, még a halat is megeszi, pedig azt nem nagyon komálja egyéb esetekben. A csokoládés cookie-tól egész egyszerűen elájult, mondjuk süteménnyel elég könnyű elkápráztatni. Pedig azt hittem, nem tudom utolérni az anyukáját, aki valami elképesztően jól süt úgy, hogy tejfehérjeérzékeny, nem bír megenni semmi tejes-vajas dolgot, se kefír, se joghurt, se sajt, soha nem kóstolja meg, amit készít, és mégis hihetetlenül finomakat lehet nála enni.
Nem biztos, hogy a borozgatás a legjobb kezdet a reformozásra, de az ebéd, amit készítettem, szinte sikoltott a vörösbor után – dió, fenyőmag, angol zeller… Ha most lenne egy kis fagyi itthon, az maga lenne a tökély, de nincs sajnos. Fagyiból bármikor bármennyit meg tudok enni kanállal. Ha tölcséres-nyalós megoldásban utazom, akkor max. 3 gombóc.
DIÓS-ZELLERES FUSILLI (2 személyre)
  • 250 g fusilli, teljes kiőrlésű lisztből
  • 2 marék dió
  • 1 marék fenyőmag
  • 6 vékony szelet bacon
  • 2 gerezd fokhagyma
  • 1 piros chili
  • 6-8 szál angol zeller
  • 1-2 ek olívaolaj
  • só, frissen őrölt bors
  • 2-3 ek reszelt parmezán

Vizet forraltam, sóztam és al dente főztem benne a tésztát.
Közben a durvára vágott diót és a fenyőmagot szárazon megpirítottam egy wokban, majd egy tányérra raktam. A helyükre raktam a nagyon keskeny csíkokra felvágott bacont, és pirosra sütöttem. Öntöttem hozzá egy kevés olívaolajat és a felszeletelt fokhagymát a chilivel együtt átforgattam-pirítottam benne.
A felszeletelt angol zellert is hozzáadtam, nagyon kevés sót raktam hozzá és megborsoztam. 2-3 perc kavargatás után visszaszórtam a megpirított diót és fenyőmagot, a leszűrt tésztát is hozzáadtam, alaposan átkevertem.
Tálaláskor megszórtam a finomra vágott zsenge zellerlevelekkel és kevés parmezánnal.

Advertisements
Posted in Uncategorised

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s