Szent Iván éjszakája

A nyári és a téli napforduló az emberiség két olyan természeti ünnepe volt ősidőktől fogva, amelynek emlékeit napjainkig őrizzük, a kereszténységet megelőzően sokkal korábban is ünnepelték már az emberek közös játékokkal, tűzgyújtással, jövendőmondással. A nyári napforduló vagy nyárközép napja a Nap évenként ismétlődő (látszólagos) útjának egyik fontos állomása. A Nap, amely a téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabbra emelkedik az égen, ezen a napon éri el pályájának csúcsát. Ez a nap a Nap életének felezőpontja, amit majd a hanyatlás féléves periódusa követ.
Szent Iván hava (Nyárelő, Napisten hava) Junónak, a Holdistennőnek a hónapja, aki a házasság által megszentelt szerelem pártfogója s a családi áldás istenasszonya. Ő védi az asszonyokat, kiket egészséggel és szépséggel ruház föl. A művészetben úgy ábrázolják, mint a házasság harmóniájában kifejlett női szépséget. Kedvenc madara a páva. Júniusban az éjszakai féltekén leghosszabbak a napok. Ezen a napon minden megtörténhet. Szent Iván éjszakája varázslatos éjszaka.

Országok, népek, hagyományok

A finneknél ezt az ünnepet Juhannus ünnepének hívják. A finn családok ilyenkor egész éjjel fent vannak, senki nem alszik. Aki teheti, kimegy a mökkijébe (nyaraló), vízre szállnak a saját kis tavukon, és együtt, vidáman ünneplik az év legvilágosabb napját. Közös vacsorákat rendeznek, kiülnek a tópartra (délen hegy nemigen van, oda nem lehet), és együtt lesik majd ünneplik az újra felbukkanó napot.
Egy 16. századi krónikából megtudhatjuk, hogy Németország szinte minden településén örömtüzeket gyújtottak Szent János napjának előestéjén. A környék apraja-nagyja összegyűlt egy-egy ilyen tűz körül, ahol énekkel és körtánccal múlatták az idõt. Az emberek üröm- és verbénafüzéreket aggattak magukra, a tüzet pedig a kezükben tartott szarkalábcsokron keresztül nézték, abban a hitben, hogy ez megőrzi szemük épségét az elkövetkezendő egy évben. Hajnaltájt az ürmöt és a verbénát bedobálták a tűzbe, a következõ szavak kíséretében: Hagyjon el minden balszerencsém és égjen el ezekkel.
Németország egyes vidékein a gyerekek házról-házra járva gyűjtötték össze a tüzelőt a Szent János-éji örömtűzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás, különösen a kendere marad csökött. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tűzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. Számos helyen úgy hitték, hogy aki átugorja a tüzet, azt nem gyötri majd a hátfájás aratáskor.
Bajorország egyes vidékein az öregek az örömtűzből származó botokat dugdosták a földbe, abban a reményben, hogy ez magasabbra növeszti majd a lent. Ez a szokás minden bizonnyal összefügg azzal a hagyománnyal, hogy a nyárközépi tűz lángjainak magassága meghatározza a len és a kender magasságát. Sok helyen a tűz átugrálásával ugyancsak a növények növekedését próbálták meg serkenteni.
Baden környékén úgy vélték, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbővebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra ugrottak a Szent János-napi tűz fölött.
Lotharingia: Nagy halom szalmát gyűjtöttek össze egy domb tetején, majd egy hatalmas fakereket építettek, amit beburkoltak szalmával. A kereket úgy tették irányíthatóvá, hogy egy hosszú, mindkét oldalon messzire kiálló tengelyrudat illesztettek bele. Éjfél felé lángra lobbantották a kereket, és örömujjongásokkal kísérve elindították lefelé a lejtőn. A mellette futó legényeknek az volt a feladatuk, hogy a tüzes monstrumot egy közeli folyóba tereljék. Ha ez sikerült, a környék lakói bőséges szüretre számíthattak abban az évben. Talán mondanunk sem kell, hogy a lejtõn leguruló tüzes kerék a Napot jelképezi, amely a nyári napforduló után életének hanyatló periódusába lép.
Franciaország keleti részén valaha a dombok tetejérõl égõ kerekeket gurigáltak a Moselle-folyóba.
Az Egyesült Államokban élő hopi indiánok a nyári napforduló idején visszaviszik a szellemeket ábrázoló figurákat, a kachinákat föld alatti termeikbe, ahol a téli napfordulóig pihennek. Az indiánok ezt hazatérési ceremóniának hívják.
A voladorok tánca: valaha a mexikói napkultusz részét képezte ez a rituális tánc. Egy harminc méter magas rúd csúcsáról fejjel lefelé lógva, a levegőben táncos mozdulatokat tesz négy férfi. A tartókötél a derekukhoz van erősítve.

Ez a mutatvány konkrétan életveszélyes, egyszer a Spektrumon ecsetelték, hányan haltak meg benne.
Mexikóban vizet öntenek magukra az emberek a testi-lelki megtisztulás rítusaként. Régen összegyűjtötték a jótékony hatású harmatot, majd meghempergőztek a nedves fűben.
Hatalmas tüzeket raknak Európa számos táján, így Portugáliában és Lappföldön is. A máglyáknak varázserőt tulajdonítanak: megtisztítanak és védelmeznek a boszorkányoktól, betegségektől, kártékony rovaroktól és a rágcsálóktól. A községek lakói összegyűlnek és körültáncolják a tüzet. Minél magasabbra ugranak, annál bőségesebb lesz a termés.
Ezen az éjjelen a víz természetfeletti erőt kap. Az olaszok ilyenkor nagy fürdést rendeznek.
Svédországban a nyárközépi máglyákat általában a keresztutakon lobbantották lángra. A tűz táplálásához kilencféle fára volt szükség. A falusiak egy bizonyos fajta mérges gombát dobáltak a lángok közé, hogy megtörjék a manók és más természetfeletti lények hatalmát, amelyek a néphit szerint ezen az éjszakán a legaktívabbak. A régi svédek ugyanis azt tartották, hogy a nyári napforduló éjszakáján megnyílnak a hegyek, és a föld mélyének lakói elözönlik a fenti világot. (A régi kelták Hallowe’en éjszakájáról gondolták ugyanezt.)
Csehországban a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a nyárközépi tűz fölött. Amikor a lángok lelohadtak, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tűzön. A hagyomány szerint akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, ráadásul egy évre védettséget szereztek a lázzal járó betegségekkel szemben. A megpörkölt koszorúkat hazavitték; egy részével megfüstölték a házat és az istállót, hogy biztosítsák az emberek és az állatok egészségét, a többit pedig egy éven át megőrizték. Vihar idején egy keveset mindig elégettek belőle a tűzhelyen, és közben imádkoztak, hogy a vihar ne tegyen kárt a házban és a termésben.
Portugáliában a nyári napforduló ünnepe a Santos Populares, vagyis a népszerű szentek ünnepségsorozat egyik elemeként vonult be a köztudatba. Az ünnepsorozat egyik legérdekesebb és egyben régi hagyományokat idéző pillanata, amikor Lisszabonban két-háromszáz szerelmespár egyszerre mondja ki egymásnak a boldogító igent. Ők ugyanis ilyenkor emlékeznek meg Szent Antalról is, aki a házasságközvetítés szentje. A szerelmesek ilyenkor bátran vallanak szerelmet kiszemeltjüknek egy cserép bazsalikom és egy szerelmes vers kíséretében.
Keresztelő Szent János ünnepén Portóban tele vannak az utcák ünneplő emberekkel, akik virágzó fokhagyma csokorral vagy kisebb méretű műanyag kalapáccsal veregetik meg finoman a mellettük elhaladókat, s ezzel szerencsét kívánnak nekik. Az idősebbek szerint így próbálják meg visszaterelni egymást a helyes útra. Természetesen az ünnep elmaradhatatlan kelléke a vidám tánc és az éjszakai tűzijáték a Douro folyó felett.
Spanyolországban, a valenciai tartományban és különösképpen Alicante város környékén az emberek korábban a város helyett a tengerparton ünnepelték a nyári napfordulót Szent János napján. Napnyugta után máglyákat gyújtottak, majd a tűzrakásokat körbetáncolták, miközben petárdákkal durrogtattak, végül pedig a tengerben úsztak a kora hajnali órákig.
Alicante városban a legfontosabb helyi ünnepé vált Las Hogueras néven. Ezen az éjszakán itt városszerte több méter magas, művészien elkészített papírmasé figurákat állítanak, amelyeket június 24-én éjfélkor meggyújtanak. A színes figurák sokszor szatirikus megjelenésűek, nem egyszer a helyi viszonyokat és ismert személyiségeket kritizálják.

Az ünneplés azonban nemcsak délen hagyomány. Svédországban nem Szent Ivánhoz kötik az év leghosszabb napját, hanem Keresztelő Szent Jánoshoz. A Midsommar – amely mindig a június 20–26-a közötti szombatra esik – nem véletlenül nagy ünnep: nyúlfarknyivá válnak az éjszakák, bőségesen kárpótolva őket a téli sötétségért. Itt az év leghosszabb napja késő májustól kora augusztusig tart, amikor az északabbi területeken egyáltalán nem megy le a nap.

Európa sok más vidékéhez hasonlóan Csehországban is sokáig eleven volt a kátránnyal bekent kerék magaslatokról való legurításának szokása. Ezenkívül a fiúk összegyűjtötték az elnyűtt seprűket, majd szurokba mártották és meggyújtották őket. A lángoló seprűket azután a levegőbe dobálták, vagy körbefutották velük a szántóföldeket. A seprűk csonkjait a veteményeskertek földjébe dugdosták, hogy megóvják a növényeket a bogaraktól és a férgektől.
A nyárközépi tűz különféle maradványait Európa szerte kitűnő amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy távol tartsa a kártevőket; a félig elégett nagyobb faágakat az eresz alá vagy a tetőszerkezethez erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől; az elszenesedett kisebb gallyakat pedig előszeretettel alkalmazták az emberek és az állatok ellen irányuló rontás elhárítására. Az állatok rontástól való megóvásának egy másik elterjedt módja az volt, hogy a nyájat vagy a csordát keresztülhajtották a kialvófélben levő tűzön vagy a kialudt tűz hamuján.

Litvániában másnap reggel azok a legények, akik a Szent Iván-éji tüzet táplálták, nagy mennyiségű tejet és tejterméket kaptak a tehenes gazdáktól, hálából, amiért újabb egy évre sikerült megakadályozni a fekete boszorkányokat a tej elrablásában. Szintén általános volt a nyárközépi tűzben megégett gyümölcsök gyógyító erejébe vetett hit.
Angliában az emberek a Szent Iván-éji máglyáról hozott fáklyával gyújtottak tüzet házaikban az ünnep alkalmából. Az ország egyes részein az emberek úgy hitték, hogy az almatermés tönkremegy, ha nem gyújtanak Szentiván napján tüzet. A nap tetőpontja az a szertartás volt, mikor fiatalok és idősek egyaránt lobogó diszkoszkorongot hajítottak az ég felé, valamint lobogó kerekeket gurítottak a dombokról. Ezekkel az égő kör alakú formákkal köszöntötték a napot. Napjainkban Szentiván napja sokszor összekapcsolódik nálunk a szerelmesek fesztiváljával, úgy hiszik, ilyenkor nagyobb esélye van az álmok megválósulásánek A páfrány jelenléte ebben a kultúrában is fontos, azt mondják csak Szentiván napján virágzik.
Június 24-én, a nyári napforduló idején, Szent Iván éjszakáján is országszerte fellobognak a tüzek. A fiatalok a tűz körül szerelemet varázsoltak, más helyeken pedig – fittyet hányva minden tűzvédelmi elvnek – akinek egy kis energia szorult a lábába, átugrott a tűzön. A hiedelem szerint ezen a napon virágzik a páfrány, és aki ezt a ritka virágot megleli, azt a szerencse és boldogság is megtalálja hamarosan. A páfrány virágát vagy magját egykor egész Európában láthatatlanná tevő varázsszernek tartották. A néphit szerint azonban szinte lehetetlen megszerezni a páfrány virágát, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre.
Sokan úgy tudják, hogy abban a pillanatban, amikor a virág kinyílik, odarepül egy apró madár, és elragadja az ember elől. Mások viszont azt tartják, hogy maga az ördög szakítja le a virágot, mivel nem akarja, hogy más is rendelkezzen az általa birtokolt mágikus erővel.
A Szent Iván éjjelén gyűjtött gyógynövényeknek is különleges erőt tulajdonítottak. Ilyenkor úgy hitték, hogy az összes jó és gonosz erő mozgásban van, ezért ezt az éjszakát mágikus tevékenységek űzésére alkalmasnak tartották. Elsősorban azonban mulattak, hintáztak és táncoltak a tűz körül. A legények nyírfaágat vittek választottjuk ablaka alá, a leányok pedig növények segítségével igyekeztek megjósolni, ki lesz a jövendőbelijük. Szent Iván-napjával véget értek a mezei munkák és kezdetét vette a kaszálás ideje.

A Szent Iván-éji tűzgyújtás – leginkább ez is a Naphoz, a fényhez kötődő szertartás – örömtűz. Az év leghosszabb napján fénymegtartó, mágikus erővel ruházták fel, sőt gyógyító erőt is tulajdonítottak neki. A tűznek továbbá tűzvész ellen védő funkciója is volt.

A tűz körül elfogyasztott cseresznye a gyermekáldást segítette elő. A gyermekeknek Szent Iván-i almát szórtak, hogy ne betegedjenek meg. A tűz mellett jövendöltek és boszorkánykodtak is. A János-napi dalokban (a refrénben a “jaaniku” szó ismétlődik) a gyermekektől az aggastyánokig mindenkit a tűz mellé hívtak. A távol maradók szántóit gazossá, őket magukat álmataggá és a munkához erőtlenné átkozták. A tűz köré gyűlőknek valamit fel kellett áldozniuk: a lángok közé faágakat, szőttest, gyapjút, pamutot vagy ételeket vetettek.

János nap éjjelén a növények titokzatos és mágikus erővel bírnak, amiből az emberek is részesülhetnek, ezért János napkor gyógynövényeket gyűjtöttek. A csodálatos erejű virágokból – amelyekből 7 vagy 9 különböző fajtának kellett lennie – koszorút fontak, amit a szántó vagy az állatok gyarapításának mágiájához, a jövendölésben és a szerelmi mágiában használták fel. Különleges erővel bírt János nap éjjelének harmatja is: az észtek ma is hisznek ennek egészségmegőrző hatásában. A mezőkről gyűjtött János napi harmatot életvíznek tartották: az ezzel való mosdás meggyógyította a szem és borbetegségeket. A lányok hitték, hogy a János napi harmat megőrzi fiatalságukat és szépségüket.
A nyári ünnep egyik szimbóluma volt és ma is az a kitakarított szobába vitt nyírfa ág és annak lágyan kesernyés ünnepi illata. A világos János napi éjjelen a lányok ablaka alá vagy a csűr bejárata elé a szerelem jeleként nyírfaágakat hordtak.

A János napi éjjel a mező és állatállomány mágiájának éjszakája volt. Titokzatos cselekedeteket folytattak, hogy biztosítsák maguknak a több tejet és a gabonatermést. Titokban más istállójában jártak fejni, a jobb gabonatermést az idegen földekről a gabonafejekkel vagy a szalma összefonásával lopták el. A titokzatos tetteknek külön erőt adott, ha meztelenül cselekedték.

A János nap június 24-én tradicionálisan a holtakról való megemlékezés napja is. A templom és a temető felkeresése után gyakran a rokonokhoz és barátokhoz utaztak vendégségbe.

Június 21. a nyári napforduló szinte az összes kultúrában a Nap, és ennél fogva a fény diadalának ünnepe volt, amely a pogány ember hiedelmei szerint a világosság és a sötétség állandó harcán alapult. A természettel összhangban élő, kereszténység előtti ember a nyárközépi tűzgyújtással elsősorban a Napot kívánta megsegíteni a sötétséggel vívott küzdelmében, a tűz fényének erejével pedig az ártó szellemeket igyekeztek minél messzebb űzni.

A sötétség és az ahhoz kapcsolódó rontó hatások így egy időre – még ha csak egyetlen éjszakára is – de elveszítették hatalmukat az ember felett. Bár a kereszténység elterjedése után a Nap megsegítésének motívuma a mindinkább háttérbe szorult, a tűzünnep mégis megőrizte korábbi szimbolikáját és mágikus karakterét, mivel a tűz gyakorlati hasznával együtt már a régi korok emberei számára is nélkülözhetetlen erőt képviselt.

A naptárreformok miatt mégsem 21-én ünnepelünk

A nyári napforduló az évnek az a jellegzetes időpontja, amikor a Nap az égbolton a legmagasabb delelési ponton áll. A Föld – különösen az északi félteke – ilyenkor terményekben bővelkedik, szépsége és ereje teljében van. Egyféle csúcspont ez, hiszen a nappalok a következő napfordulóig innentől már csak rövidülhetnek. Ezen a napon – június 21-én – az év leghosszabb nappalát és legrövidebb éjjelét élhetjük meg évről évre.
Szent Iván éjjele mégsem június 21-ére, hanem június 24-ére esik, ennek oka azonban a tropikus időszámítási mód sajátosságában és a tényleges naptári évek közti különbségben, illetve az egykori naptári reformokban rejlik. Így a nyári napforduló napja és megünneplése időben napjainkra már elvált egymástól. A nyár csillagászati értelemben vett kezdete korábban valóban Szent Iván napra, azaz június 24-ére esett, de erre ma már az eltolódás miatt három nappal korábban, június 21-én kerül sor. Évszázadok, vagy egy évezred múlva a napfordulók még korábbi dátumra fognak esni.

A holtak a Tejúton távoztak

A nyári napforduló már a neolitikus idők óta jelentőségteljes nap az emberiség történetében. A kelták, a germánok, a szlávok és az északi népek többsége már a kezdetektől megünnepelte ezt, mint ahogy ezt ma is teszik. Papjaik, druidáik a Föld és az Ég nászának tartották e különös napot, s ennek megfelelően is tisztelegtek előtte.

A korai pogány népek spirituális vezetőinek némelyike hitte, hogy a leghosszabb nap éjjelén révületbe esve képessé válhatnak arra, hogy testüket elhagyva a Tejúton keresztül eljussanak a holtak birodalmába, az alsóvilágba. Ennek a páratlan utazásnak az volt a célja, hogy a holtakkal érintkezve útmutatást és segítséget kérjenek többek között a jövőről, a termésről, a gyermekáldásról, a viszályokról, vagy az istenek megbékítésének módjáról.

Keresztelő Szent Jánost ünnepeljük

Mivel a keresztényi logikába is beleillett a fény és a sötétség küzdelme, ezért a kereszténység végül ezt a napot Keresztelő Szent János napjává tette. Az Iván elnevezés a régi magyar Jovános, Ivános alakból ered, illetve a János névnek a szláv formájából.

Európa szerte – különösen az északi és a szláv népek – gyakorolták Szent Iván varázslatos éjszakáján a mágikus praktikákat, amelyek a megtisztulással, gyógyítással, az egészség megőrzésével, szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel voltak szoros kapcsolatban.

Nem volt ez másképp a magyar néphagyományban sem, s a tűz nem véletlenül vált a világosság, a tisztaság, az egészség, a szenvedély, az elevenség, a szerelem és az örök megújulás jelképévé a magyar hiedelemvilágban is. A nyári napfordulóra eső Keresztelő Szent János ünnepe az 5. században vált elterjedtté, s a keresztény ünnep magába olvasztotta mindazokat a hiedelmeket és rítusokat, amelyek korábban a különböző népeknél a nyári napfordulóhoz kapcsolódtak.

Szent Iván napi magyar népszokások

A Szent Iván naphoz fűződő hiedelmek és szokások egyrészt a szomszédos népektől, másrészt egyházi közvetítéssel kerültek hozzánk. A magyar szokások szerint régen a június hónapot is Szent Iván havának nevezték. A nyárközépi tűzgyújtást, illetve a tűzcsóvák forgatását – népies nevén lobogózást – főleg Nyitra megyében Szent Iván napi dalok éneklése kísérte.

A tűz körül álló asszonyok különféle illatos füveket, virágokat füstöltek, s ezeket később fürdők készítéséhez használták fel. Hegedűs megemlíti még, hogy gyógyító hatást tulajdonítottak a tűzbe vetett almának is, mondván, aki abból eszik, nem betegszik meg. Baranya megyében a sírokra is tettek a sült almából, míg Csongrád megyében azt tartották, hogy a tűzbe dobott alma édes ízét az elhunyt rokonok is megízlelhetik.

Szerelmi praktikák és jóslások is fűződnek e naphoz. A szalmából és a többféle fából megrakott tűz fölött a hagyomány szerint a lányok átugráltak, amíg a fiúk azt figyelték, ki mozog közülük a legtetszetősebben. Az ugrások magasságából és irányából persze sokféle jövendölést lehetett kiolvasni.

Tegnap este nem csináltam semmilyen varázslatot, nem gyújtottunk tüzet, pláne nem bűvöltünk. Mondjuk, annyiban volt mégis varázslat, hogy olyan fél nyolc környékén szépen sütött a nap, és zuhogott az eső. Ekkor indultam el a zölddiót leszedni a Nocinóhoz.
Eredetileg azt terveztem, hogy az utcánkban levő diófát fogom megdézsmálni. De azt egy idő után egyre kínosabbnak éreztem, hogy egy olyan fáról szaggassak le cuccot, ami nem előttünk nő.
Aztán múlt pénteken – megint átmentünk S.-sel – nézegettem, hogy a törzshelyünk előtt is van egy hatalmas diófa igen szép terméssel. De aztán ezt az ötletet is elvetettem, felhívtam a barátnőmet, hogy van-e diófájuk. Szerencsémre nekik mindenük van.
Tehát átmentem, a zuhogó esőben. És simán eláztunk a dió szedése közben úgy, hogy addigra elállt az eső.
A Nocino receptjét 3 évvel ezelőtt találtam valahol. Nagyon megtetszett a hagyományokhoz való ragaszkodás a dologban, ahogy az olaszok készítik ezt a likőrt.
Modena tartományban népszerű ez nagyon, szinte minden család készít, mindegyik családnak megvan a saját titkos hozzávalója, titkosak a hozzávalók arányai és az is, hogy mennyi ideig milyen módszerrel készítik.
Egy Modena melletti kis városban, Spilambertóban alapították a Nocino Szövetséget, tagjai kizárólag nők. Ez a szövetség minden évben megrendez egy versenyt, ahol kiosztják az év legjobb Nocinójáért járó díjat.
Ebben az évben nem tudtam 96%-os alkoholt venni, de Szepyke és Nemisbéka is megnyugatott, hogy vodkával is tök jó lesz. Nagyon kíváncsi vagyok, mert annak idején alkohollal csináltam, úgy nagyon-nagyon finom volt és nagyon-nagyon erős.
Úgyhogy ez most nem Modena környéki Nocino lesz, hanem itteni. A módszeren nem változtatok.
A diót azért kell ezen a varázslatos éjszakán szedni, mert ilyenkor a leglédúsabb – állítják az olaszok. A többi mágiáról nem is beszélve, még az is lehet, hogy megláthatjuk a páfrányt virágozni, a kis madár meg nem fogja tudni, mi az eredeti szándékunk, ugyanis a diószedés lehet csak álca…
NOCINO
Eredeti összetevők:
  • 30 szem zölddió
  • 1½ liter 96%-os alkohol
  • 750 g cukor
  • 10 g fahéj
  • 10 g szegfűszeg
  • 1 db citrom héja
  • 400 ml víz
És az én változatom:
  • 60 szem zölddió
  • 3,5 liter 40%-os vodka
  • 1,5 kg cukor
  • 20 g fahéj
  • 20 g szegfűszeg
  • 2 db citrom héja
  • 2 tk vaníliaesszencia
  • 300 ml víz
  • gumikesztyű

A vaníliaesszenciát azért raktam bele, mert annak idején elfelejtettem cukrot venni, és nem volt otthon elég. Viszont volt otthon megszáradt vaníliarúddal összerobotolt nádcukor és abból csináltam a szirupot. A vanília igen jót tett szerintem a likőrrel.

A diók mosása után gumikesztyűt húztam (amit egyébként utálok, de másképp nem lehet elkerülni, hogy a dió kb. 2 hétre elintézze az ember kezét), mindegyiket hosszában felnegyedeltem egy éles késsel. Nem egyszerű művelet, de ha figyelünk, lehet látni a diókon hosszanti irányban egy vonalat, amelynek a mentén könnyebb felvágni, és ha már félben vannak, akkor már el lehet velük bánni.
Mindent felesben két nagy (4250 ml-es) befőttes üvegbe raktam. Ráöntöttem a vodkát, beleraktam üvegenként 500 g cukrot, és felkevertem, hogy a cukor el tudjon olvadni. Szorosan rátekertem az üvegekre a tetejüket, és kiraktam őket a napra.
A 300 ml vízből és 500 g cukorból szirupot készítettem. Ez azért kell, hogyha esetleg az üvegben nem lepné el a diókat teljesen a folyadék, fel lehessen tölteni.
Így aztán majd 2 hónapig érlelődnek a napon, amikor is be kell őket venni, ráönteni a szirupot, és tovább állni hagyni. Ekkorra már egészen mély olajzöld színe lesz.
Egészen az őszi nap-éj egyenlőségig, azaz szeptember 22-éig. Akkor majd leszűröm, és üvegekbe töltöm. A hagyományok szerint ilyenkor levitték a pincébe, hogy 1 évet állni tudjon. Na ezt majd meglátom… Mondjuk, pince nincs, van mire fogni. Annak idején is csak 2 hetet tudtam elrakni, mert S. fantáziáját annyira izgatta, hogy nem volt mit tenni, felbontottunk egy üveggel „csak” kóstolásra, és aztán szépen sorban a többit.
A likőr jéghidegen a legfinomabb, evés után lezárásnak remek. Kesernyés, édes, erős, nagyon fűszeres, szinte zsibbasztja az ember nyelvét a fahéj és a szegfűszeg alkoholban oldott ereje. Nem tipikus „likőrke”, avagy konty alá való.
A régiek a leszűrés után a visszamaradt diót és fűszereket feltöltötték finom fehérborral, hogy különleges vermuthot csináljanak belőle. Lehet, hogy azt is megpróbálom majd.
Közvetlenül az összekeverés után ilyen színe volt, de estére már elkezdett egészen besötétedni. Most konkrétan patakzik rajta és alatta a víz, úgy ömlik az eső.
Az eső ma este 8 előtt megint nagyon szép volt, sütött a nap, közben ömlött. Az erkélyre szerencsére éppen nem csapott be, kiültem és csak néztem.
Posted in Uncategorised

9 thoughts on “Szent Iván éjszakája

  1. napmátka

    Ezt a bejegyzést már nagyon vártam Tőled! Reméltem, hogy meglesz e likőr…Én sem feledkeztem el róla, de bevallom, hogy én meg whiskyvel próbálkozom elkészíteni a saját változatom (az van itthon), lesz, ami lesz. Fotó is, bejegyzés is lesz, amint időm engedi. Addig is köszönet e különlegességért!

  2. szepyke

    Az enyém is már ázik. Tegnap este óta. Mára már mély, haragoszöld színe lett. A kezem olyan, mint egy erős dohányosé. Én is tettem fel róla képet, de már közel nem olyan…

  3. Makka

    Napmátka, én is erősen gondolkodtam, hogy a 3 dl víz helyett a bitang erős rumot használom el, de aztán meggondoltam magam, mert abból csak ennyi van már, kellhet még másba is.Kíváncsi vagyok a whiskys vááltozatodra, egészen biztosan különleges lesz.Most, hogy jöttem válaszolni neked, látom, milyen botrány hosszú ez a bejegyzés, amikor írtam, nem tűnt annak.:)Szepyke, olvastam a kálváriádról, de miért nem vettél kesztyűt?:) Én is utálom, de most nem kockáztattam.Igen, nagyon hamar megváltozik egészen sötét mély olajzöldre a színe. Amikor először csináltam, tök meg is lepődtem rajta. Mondjuk akkor attól tartottam, hogy napon majd szépen felrobban az a sok alkohol úgy lezárva.

  4. szepyke

    Nem vettem kesztyűt, mert hozzá sem értem. Egy zacskóba téve szétcsapkodtam, aztán beleráztam az üvegbe, és ment rá az alkohol. De ahogy összetakarítottam utána, akkor fogta meg a kezem. Nekem tiszta gyógyszertári alkoholban van. Az azt jelent, hogy 100 %-os… Nekem nem a napon van. Sőt…:D

  5. Gabah

    Ddde jó neked, Makka! Látom a te diód még szép fehér, nem fejlődött kia belső héja.Mi sajnos, hagyomány, San Giovanni meg a mágikus szavak ide vagy oda, jól megjártuk a barátnőmmel a nocino készítést, ugyanis a diónak már elég kemény héja volt belül. Persze ettől függetlenül csináltunk egy adagot, de szerintem nem lesz az igazi. Tegnap este megkérdeztem egyik barátunk papáját, aki nagy szakértő a témában, a pincéje tele van jobbnál jobb saját készítésű likőrökkel, ráadásul mindenféle boszorkányság tudója az öreg és azt mondta, hogy ő már kb. két hete elkészítette, mert a dió akkor volt az igazi. Szóval jövőre jobban odafigyelünk majd. (És biztos ami biztos, lebeszéltem egy félnapos "pincelátogatásos-tapasztalat- és receptáadós tanfolyamot" is az öreggel.;-)Azért küldök a te nocinodnak egy mágikus formulát, amit az olaszok az elkészítés közben szoktak mondogatni:"Föld, víz, Nap, szél energiái! Adjatok erőt ennek a likőrnek, hogy segítségére legyen annak, aki ezt megissza!";-)

  6. Makka

    Juj, nagyon köszönöm a mágiát, Gabah!:))Arról a receptáadós tanfolyamról majd számolj be, kérlek, mert én nagyon szeretek ilyen likőröket összepancsolgatni.Ha van esetleg a bácsinak fügés tudománya, az is nagyon érdekelne, mert ebben az évben a fügefánk nagyon kitesz magáért, ahogy elnézem.

  7. Makka

    Ja, igen, még azt akartam, hogy ugyan nem vagyok diószakértő (sem), de nem lehet, hogy azért fejlődött már odáig a dió, mert igen korán elég meleg volt? És ott nálatok meg szerintem még korábban érhet minden.Ugyan Szepyke is arról számolt be, hogy már csak törni tudta a diót.Meg azt is jó lenne tudni, hogy az öreg miből állapítja meg, mikor jó egy dió ehhez.Na mindegy, várom majd a beszámolódat, ha lesz időd rá.:)

  8. Gabah

    Mindenképpen szerepelni fog a magántanfolyás a blogban! A fügével kapcsolatban listám van már nekem is! ;-)Már csak az a kérdés, hogy mikor tudjuk megejteni a találkozót. Megbeszéltük, hogy jó lenne összehozni egy napot még szülés előtt (ha minden igaz okt. eleje-közepe). Reméljük meglesz.Igen, a dió azért fejlődött odáig, ameddig fejlődött, mert májusban kb. két hétig nagyon meleg volt.😦 Egyébként nincs nagy különbség az "otthoni" és az "itthoni" időjárás között, sőt, mostanában azt veszem észre, hogy otthon sokszor melegebb van.Viszont van néhány dolog, ami szerintem nagyban befolyásolja az itteni érést: a tenger, a napi hőmérséklet-ingadozás (nagyon kicsi!) és az, hogy télen a hőmérséklet nem megy -5-6 fok alá. No, ezért érik "itthon" minden kb. 2 héttel hamarabb, mint "otthon".No, de mit is akartam írni? Ja, tudom! Mihelyst találkozom a bácsival igyekszem beszámolni a látogatásról!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s