Ez is, az is

Először is egy programajánló.
A jövő hét végén Bodrogkeresztúron Mindszent Havi Mulatságot rendeznek.

Lesz heppiség, tutiság, dőzsihabzsi, miegyéb, ahogy ez egy rendes mulatsághoz illik.
Tartok tőle, hogy mindez nélkülem, ugyanis holnaptól igencsak el leszek foglalva. Innentől nem itthon fogom tölteni az időm, hanem egy nagyon szuper kis helyen, konyhamániákusoknak kötelező.
Ez majd nyilván látszik a blogon is, nem mintha eddig naponta születtek volna posztok, úgyhogy ez nem lesz annyira feltűnő. Meg különben is szerintem az olyan ergya, amikor valaki arról ír posztot, hogy miért nem ír posztot. Who cares? A barátai meg a családja nyilván tudják, mit működik, a tök idegen olvasói meg ki tudják várni, míg olyan mondanivalója lesz, ami rájuk is tartozik. Nem kell attól tartani (és ezért állandóan zizegni) szerintem, hogy ha egyébként kedvelik a blogot, akkor elpártolnak a kedves látogatók a ritkaság miatt. Legalább minden poszt egy konkrét ünnep lesz az összes résztvevőnek.
Persze, teljesen egyértelmű, hogy nekem is nagyon jólesik, ha olvassák, amiket felrakok a blogra, ha olyat tudok produkálni, ami másnak is érdekes, és erről nagyon kedves visszajelzéseket is kapok. De hogy görcsösen hajtanék az olvasottságra, azt igazán nem mondhatom el magamról.
Már többször írtam a TV Paprikával szembeni kifogásaimról, de valamelyik nap még szánalmasak is voltak. A Facebook oldalukon írtam egy megjegyzést, hogy legyenek kedvesek szólni a fordítóiknak, miszerint a sour nem keserűt jelent – amit már napok óta tolnak szinte minden műsorban, ami nem magyar gyártású – hanem savanyút. Ez még a régi Országh-féle szótárban is így van, pedig azt az angol nyelvtanár ismerőseim szerint tuti valami szer hatása alatt állította össze a szerző. 
Egy percig sem élt a falukon. 
Meg innen üzenném az egyébként egészen szimpatikus Serényi Zsoltnak, hogy azért nem esznek a magyar emberek sokkal gyakrabban bárányhúst, mert a nagy többség nem nagyon tudja megfizetni a kilónkénti 5-7 ezer forintot.
Na, de. Tegnap voltam a Makifoodban, japán házikonyha főzőkurzuson. Igazából ezt a Gasztrotippen nyertem még tavasszal. Két tanfolyam között gondoltam választani, az egyik ez volt, a másik a késtechnika óra. De miután már régóta azon gondolkodtam, hogy át kéne térni – ha nem is teljesen – a japán konyhára, ezt választottam. Elvégre eddig is elmenedzseltem az aprítást valahogy. Jó, nem mondom, hogy nincs mit csiszolni a technikámon, de elvagyok.
Csakhogy ez a szójaszószozás meg a nátrium glutamát nem nagyon hagyja. Mármint az áttérést. Sajnos a kínai étterem szindróma pár tünete engem sem kímél. Mindegy, azért kísérletezni fogok, milyen fogásokat tudok beilleszteni az étrendbe. (Mondjuk a többiek már elborzadtak a lehetőségtől. S. például töltött több hónapot kint Japánban és azalatt szívből megutálta az ottani kulináriát.)
Maki tegnap nagyon helyes volt, ahogy kissé szégyenkezve vallotta be, hogy a nátrium glutamátot sajnos nekik köszönheti a világ, 1907-ben alkotta meg ezt a mesterséges ízfokozót Dr. Ikeda Kikunae vegyész professzor.
Az íz, amelyet szeretett volna reprodukálni, az umami, az ötödik íz, és például a paradicsomban, a parmezánban és a kombuban természetes módon is megvan.
A tegnapi menüben szerepelt egy miso leves szezonális zöldségekkel, történetesen vaj/sörretek volt benne. Azán főtt rizs (ez mindig van, ha kell, ha nem), szezámos zöldbab, nyers káposzta és kushikatsu, azaz bundázott hús és zöldségek nyárson. És meglepetésként egy kis pirított lótuszgyökér is.
És én nagyon bírom Japánt, a japán embereket, a gondolkodásmódjukat, mondhatni japomán vagyok, az életem kb. felét ilyesmi közegben töltöttem, de kész vagyok azon, hogy nem bírnak nem kegyetlenkedni. És hát semmi slendriánság, nyilván.
Ami persze az elképesztősége mellett nagyon vicces bizonyos esetekben. Legalábbis szerintem. Van azért abban valami, ha a népek szigeten élnek. Nézzük csak a briteket meg az ő splendid isolation-jüket is. Már ha ez így függ össze. Bár szerintem igen.
A rizsfőzés és -evés alapszabályai közé tartozik, hogy „ha anyád éppen halni készül, akkor sem hagyod ott a fazekat”, és „ha egy szem rizs is marad a tálkádban, megvakulsz”. Mert ugye a másnapi lehetséges rossz idővel még simán megküzd az ember, sag schon.
Jó, én értem, hogy ha csinálnak valamit, azt mindig 100%-osan, egész figyelmükkel és energiájukkal, és hogy a rizs maga az élet, de azért legyenek már határok. 
Meg is született a tegnapi nap mondása: inkább disznólkodom, mint megvakulok. Valaki nem gondolta, hogy képes lenne az evőpálcikával teljesíteni a feladatot, ezért rémületében kézzel vakarászta ki az utolsó rizsszemeket a tálkájából.
Szerintem az is nagyon vicces és egyben persze jellemző is, hogy azt tartják, minél kevesebb lába van egy állatnak, annál javallottabb a fogyasztása, ha már hús. Mert ugye a nagy húsevés nem volt divat kb. a 10-es és 20-as évek tájékáig, aztán a második világháború utáni amerikai befolyásoltság és keresztény hittérítők betelepülése után lett ez igazán elterjedt. Addig a buddhizmus miatti vegetáriánus étkezés volt jellemző, plusz halak és tengeri élőlények.
Azért vannak méretbeli szabályok is, ha már négylábú, legalább kisebb legyen, tehát disznó. Ehhez képest a kobe marhával művészi szintre emelték a marhahús előállítását, mégis mire számítottunk? És innentől kezdve tök érthetővé válik a bálnaevészet is – vörös hús, lába sincs, maga a tökéletes megoldás… 
Mindenesetre nagyon jól éreztem magam, sőt nagyon szívesen járnék ilyen témájú hosszabb tanfolyamra vagy többnapos kurzusra, ha szerveznének. 

2 thoughts on “Ez is, az is

  1. erős ildikó

    Szia!Nem is tudtam, hogy Téged ennyire érdekel a japán konyha! Ami a kínai konyhát illeti, be kell vallanom, hogy én szeretem a fastfoodjukat, más kérdés, hogy a gyomrom nem bírja, így már nagyon rég nem ettem. A rizzsel csak az a bajom, hogy annyira unalmasan és szárazon készítik el…A tokaji rendezvényre sajnos én sem tudok menni, de remélem, a munkahelyedre majd eljutok. A kevesebb poszt nálam kevesebb letöltést eredményez, de a "kemény mag" maradt, előkeresik, elkészítik a régi receptjeimet is. Ez meg persze jól esik. Összességében nem ért különösebb veszteség. Minden jót a holnaphoz és a jövőhöz!

  2. wannabe chef

    Nagyon tetszik a poszt, én is szívesen járnék ilyen tanfolyamokra! Én egyébként a japán konyha nagy rajongója vagyok!Az előző megjegyzéshez hozzátenném, hogy igen, a Magyarországon árusított rizs, beleértve a kínai gyorséttermekben árultat is, száraz. És rossz. Viszont a japán rizs más; gömgölyded, apróbb szemű és főzés közben összetapadnak (de nem úgy, mint a gusztustalanul szétfőzött, kásaszerű rizs) a szemek úgy, hogy közben megtartják a formájukat. Nem száraz, mint a nálunk árult, hosszú szemű rizsek. Finom.Nekem van olyan ismerősöm, aki nem szerette a rizst egészen addig, amíg el nem jutott Japánba és meg enm kóstolta az ottanit.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s